Gondolatok, tippek és megküzdési megoldások nem csak szorongóknak.

Épüljünk fel a szorongásból és a depresszióból!

Dolgok, amiket nem szeretek az osztálytalálkozókban

2020. július 15. - blogger_geist

Nem kell feltétlenül depressziósnak lennie valakinek ahhoz, hogy ne szeresse a nagy viszontlátásokat, de a szorongó ember talán egy fokkal jobban ki van hegyezve az ilyen eseményekre. Néha belefutok ebbe a hibába és jegyet váltok a nosztalgia expresszre olyan emberek társaságába, akik egyébként már nem véletlenül nem részei az életemnek - és viszont. Mi a ti megküzdési taktikátok ezzel kapcsolatban? Osszátok meg velem!

Őszintén remélem, hogy vannak olyanok az olvasói közösségemben, akik rendelkeznek jó élményekkel a maguk osztálytalálkozójával kapcsolatban. Számomra nagyon megterhelők az ilyen események, ha tehetem, nem is megyek el rájuk. Ha pedig mégis ráveszem magam egy-egy ilyen estére, annak általában erős szorongás és letörtség a vége.

Mindenki sikeres, boldog... 

Dolgok, röviden. Egyrészt nagyon nehezen élem meg az idő múlását, azt pedig pláne, amikor személyesen kell realizálnom, hogy milyen baromi sok idő telt el az édes gondokkal fűszerezett fiatal éveim óta. Ez borzasztóan pocsék érzés, de ami ennél is nehezebb, az az, amikor fény derül az egymástól való elfejlődések mértékére. Optimista vállalkozók, előléptetettek, kötőjelesek, nék, apukák és online anyukák velem kiegészülve több asztalnál. Szörnyű távolságokat vélek felfedezni olykor, ami egyrészt ugye egzisztenciában mérhető, de sokkal inkább a párbeszédek minőségéből tűnik ki csak igazán. Az persze csak egy dolog, hogy a társaság mennyire tartja be a társalgási normákat a gyakorlatban. A bántó az, ahogyan a gesztusok és mimikák árulkodnak a résztvevők leplezett reakcióiról. Igen, józanul ezek sokkal durvábban, sokkal könnyebben kiolvashatóak.

Már nem beszélünk közös nyelvet

Mindenkinek (rajtam kívül) rengeteg a mesélni valója. Képzeljük ezt, képzeljük azt. De mire éppen elképzelném ezt, vagy azt, közbe vág a másik, átveszi, ellopja, kiharapja a szót, megy a licitálás, a távol maradókon való élcelődés, mint amolyan stresszoldó gyakorlatozás. Az eltérő életutak mindenkit egy kicsit másképp padkáztak meg, és őszintén nagyon nehéz annyira felpörögnöm, hogy mindenkire rá tudjak hangolódni. Szeretnék, de ez sajnos gyakran nem sikerül. Ráadásul a régről ismert szerepek és viszonyok is fellazultak már annyira, hogy az egykor megélt érzelmi közös nyelvet már csak nyomokban tudjuk megérteni. A be nem teljesült szerelmek, a régen volt pajtásságok számonkérése, hogy miért is nem maradtunk egymás közelébe...

Belegondolva elég sok mindent felsoroltam, de csak úgy sorokba kódolva. Te hogy állsz az osztálytalálkozókkal? Szereted? El se mész? Hogyan szoktad megemészteni a számodra nehéz beszélgetéseket, tanulságokat?

A bejegyzés trackback címe:

https://depibolki.blog.hu/api/trackback/id/tr2616008162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Philadelphia 2020.07.16. 12:41:04

A legkínosabb és legigazságtalanabb dolog az egész kapcsán az összemérés. Milyen bezzeg tanuló voltál és csak "ez" lett belőled, "csak" ennyid van? Nem mérhető az a valaki, aki egyetem után visszatért szülővárosa lakótelepi általános iskolájába angoltanárnak, azzal, aki amerikai egyetemen lett ösztöndíjas és amerikai cége van digitális molekulamodellezés profillal. Kisebb vagyont állami cégből kisíboló apuka pici lánya Bécsben járta a Közgáz egyetemet, Ausztriában él, és munka után elmennek egyet síelni? Oszt'? Nekem 4 osztályom volt középsuliban, melyikhez legyek hű? A legutolsóban gyűlöltek a sok lyukasóra miatt, mert 16 évesen már megvolt az angol közép és német középfokúm, és érettségizni is csak 3 tantárgyból kellett. Bulizás helyett felvételi előkészítőKre jártam, egyre szülővárosomban, egyre a leendő egyetemi városomban. Annyira értelmetlen olyan emberekkel beszélgetni, akik utáltak, és 10-20-25 év óta egy büdös szót nem váltottatok. Ennél már az egyetemi évek baráti közössége is sokkal közelebbi lehet. Szóval mellőzöm, szerencsére voltak is esküvők azonos időpontban, amikkel el lehetett kerülni az egészet. Hogy az egyetemista korában nemzetközi cigicsempész ma egy rendőr ezredes? Miért érdekeljen? Mindenki életében lehet olyan elakadás vagy törés, amit mások okoztak, és kiesett a meggazdagodás-projektekből, és az excel-táblán levezetett és megtervezett életekből. Pár órát meg bárki tud hazudni arról, hogy elhidegültek vagy már csak a gyermek érettségijére várnak, mert az lesz a válás céldátuma.

tatárfejű kutya 2020.07.16. 21:10:07

Udvarisan le kell mondani a meghívást és kész. Nekem már régen nem volt, de ha most tartanák, biztos, hogy nem mennék el, az általad felsoroltak miatt.

EJoco 2020.07.18. 13:02:05

Nekem tavaly volt érettségi találkozóm és nem igazán éreztem jól magam. A régi nagy barátságok elhalványultak, de nagyon.
Nem volt meg senkivel a közös kapcsolódási pont, sőt olyan srác is volt, akire 25 év távlatából már nem is emlékeztem.

Elszakadtunk egymástól szerte a világba, mindenki élte a saját életét. Mindenki megdolgozott a saját sikeréért vagy kudarcáért.

Természetesen folytak az egymásra licitálások. Ki tud nagyobbat mondani, irigylésre méltóbbat felmutatni.

Persze a nap végére némelyik ember esztelen tivornyázásba kezdett, elveszítve az önkontrollt, meg sem próbálva leplezni valódi énjét.

Idén megint szerveztek egy találkozót. Ezt már lemondtam. Van fontosabb elfoglaltságom és célom, amiért szívesebben mozdulok meg.

A régi emlékek meg csak maradjanak meg emléknek.

atis91 2020.07.18. 23:37:38

Rengeteg sérülést kaptam iskolás éveim során, ezért ha szerveznének, se mennék el egy ilyen alkalomra.

Tralfamador75 2020.07.20. 14:14:56

Ez egy érdekes kérdés. Egy emberöltővel ezelőtt érettségiztem. Az első osztálytalálkozóra elmentem. Bár ne tettem volna. Nem volt tragikusan rossz élmény, de mesterkéltnek éreztem, és én nem szeretem a "most kötelező jól érezned magad"-helyzeteket, mert az ilyeneken automatikusan vacakul érzem magam (a hagyományos másfél óra "osztályfőnöki óra", aztán az éttermes osztálytársnál egy IHB-s buli). Azóta nem járok. Szerettem a gimnáziumba járni, szerettem a közösséget, nem volt konfliktusom senkivel.
Nekem nagyon más volt az utam, mint az átlagnak, miután leérettségiztem. És ezt nincs kedvem magyarázgatni. Vannak páran, akiket egy emberöltő elteltével már más szemmel látok, akiknek nem nagyon van mit mondanom, de egy "informális" osztálytalálkozóban talán benne lennék (ha nem IHB-s buli lenne), ahol nem az a lényeg, hogy "én miniszterelnök lettem", én meg" többszörösen visszaeső okleveles strici", hanem kötetlen beszélgetéseket lehetne folytatni, mindenki azzal (azokkal), akivel (akikkel) szeretne, akikkel pedig nem szeretne, azokkal nem. Felmerült ez a lehetőség is, de a korona egyelőre elintézte ezt is.
Persze, ez már magában hordozza a konfliktusokat is (például más szervezné, mint "aki szokta", ez egy nagyszerű ok a sértődésre). Aztán ott van az osztályfőnök: a hagyományos osztálytalálkozókon mindegyiken ott van, az informálisra valószínűleg nem menne el.
Úgyhogy egyelőre maradnak a magánjellegű találkozóim az osztályfőnökömmel, vele jókat beszélgetek évente néhány alkalommal, maradnak a kínos vagy kevésbé kínos hellók az osztály nagy részével, ötévente a szintén kínos magyarázkodásom, hogy miért nem megyek el.
Van olyan, akivel szívesen beszélgetnék, mondjuk egy kávé megy egy Sacher-torta szelet mellett, ehhez osztálytalálkozó sem kell. De hát ezek az emberek nagyrészt pont másfelé élnek.
Szóval... én egyelőre kivárok.

PLPBB 2020.07.20. 23:50:44

A megoldás pedig egyszerűbb mint gondolnánk:
Nyilvánvaló hogy nem komálhatsz mindenkit a gimis osztálytársak közül, nekem jórészt semlegesek voltak, bár nyilván vannak, akiket nem komáltam akkor sem. Akikkel viszont jóban voltam, összejártam mindenféle külön szervezett össznépi hepaj helyett.
Az öt(?) évenként esedékes hivatalosra meg nem mentem el soha.
Minden másra ott a fészbúk: no para-no problem.