Nem kell feltétlenül depressziósnak lennie valakinek ahhoz, hogy ne szeresse a nagy viszontlátásokat, de a szorongó ember talán egy fokkal jobban ki van hegyezve az ilyen eseményekre. Néha belefutok ebbe a hibába és jegyet váltok a nosztalgia expresszre olyan emberek társaságába, akik egyébként már nem véletlenül nem részei az életemnek - és viszont. Mi a ti megküzdési taktikátok ezzel kapcsolatban? Osszátok meg velem!
Őszintén remélem, hogy vannak olyanok az olvasói közösségemben, akik rendelkeznek jó élményekkel a maguk osztálytalálkozójával kapcsolatban. Számomra nagyon megterhelők az ilyen események, ha tehetem, nem is megyek el rájuk. Ha pedig mégis ráveszem magam egy-egy ilyen estére, annak általában erős szorongás és letörtség a vége.
Mindenki sikeres, boldog...
Dolgok, röviden. Egyrészt nagyon nehezen élem meg az idő múlását, azt pedig pláne, amikor személyesen kell realizálnom, hogy milyen baromi sok idő telt el az édes gondokkal fűszerezett fiatal éveim óta. Ez borzasztóan pocsék érzés, de ami ennél is nehezebb, az az, amikor fény derül az egymástól való elfejlődések mértékére. Optimista vállalkozók, előléptetettek, kötőjelesek, nék, apukák és online anyukák velem kiegészülve több asztalnál. Szörnyű távolságokat vélek felfedezni olykor, ami egyrészt ugye egzisztenciában mérhető, de sokkal inkább a párbeszédek minőségéből tűnik ki csak igazán. Az persze csak egy dolog, hogy a társaság mennyire tartja be a társalgási normákat a gyakorlatban. A bántó az, ahogyan a gesztusok és mimikák árulkodnak a résztvevők leplezett reakcióiról. Igen, józanul ezek sokkal durvábban, sokkal könnyebben kiolvashatóak.
Már nem beszélünk közös nyelvet
Mindenkinek (rajtam kívül) rengeteg a mesélni valója. Képzeljük ezt, képzeljük azt. De mire éppen elképzelném ezt, vagy azt, közbe vág a másik, átveszi, ellopja, kiharapja a szót, megy a licitálás, a távol maradókon való élcelődés, mint amolyan stresszoldó gyakorlatozás. Az eltérő életutak mindenkit egy kicsit másképp padkáztak meg, és őszintén nagyon nehéz annyira felpörögnöm, hogy mindenkire rá tudjak hangolódni. Szeretnék, de ez sajnos gyakran nem sikerül. Ráadásul a régről ismert szerepek és viszonyok is fellazultak már annyira, hogy az egykor megélt érzelmi közös nyelvet már csak nyomokban tudjuk megérteni. A be nem teljesült szerelmek, a régen volt pajtásságok számonkérése, hogy miért is nem maradtunk egymás közelébe...
Belegondolva elég sok mindent felsoroltam, de csak úgy sorokba kódolva. Te hogy állsz az osztálytalálkozókkal? Szereted? El se mész? Hogyan szoktad megemészteni a számodra nehéz beszélgetéseket, tanulságokat?