Halogatok a tanulásban, a munkában és a magánéletben, így aztán dobva az ezzel járó felelősséget azt mondom: "Halogató típus vagyok, ez van." Sokak szerint ez bruttó lustaság, de ha ez valóban a lustasághoz vezethető vissza, akkor miért vagyunk lusták? Lusta halogatók? Több gyanúm is van a halogatással kapcsolatban.

A depressziós, szorongó ember útitársa még a lustaság, a motiválatlanság és a halogatás. Kicsit belegondolva, ez a három egyetlen közös meghívóval érkezett az utazásunkra, amit a jó öreg félelem adott fel nekik az idegi hálózatunkon keresztül. A félelem nem csak ezért a levert és eredménytelen magatartásért felel, de a pánikért is. 

A halogatás egyszerű képlete

Jön egy feladat, amit meg kell csinálnom, de vagy nem készülök el vele időben, vagy az utolsó pillanatig halogatom a cselekvést, ami nem a legjobb élmény. Az eredmény pedig messze nem az, mint amilyen lehetne. Lássuk a levezetést!

Jön egy feladat, amit el kell végeznem. De félek, hogy nem tudom megcsinálni, sérült önbizalmam pedig tudni véli, hogy úgy se fog sikerülni. Az alkalmatlanságom bebizonyosodhat, ám megtehetem, hogy a szembesülés helyett nagyszerű elhárító magatartásokat eszközölök, aminek olyan tünetei vannak, mint a hirtelen jött éhség, szomjúság, álmatlanság, bizonytalanság, zsizsegés, dekoncentráció. Igazából mindegy, csak ne kelljen szembesülnöm azzal az érzéssel, hogy elbukhatok, hogy rosszat csinálok.

Halogatás az iskolában

Meg kéne tanulnom 200 oldalt és meg kéne írnom egy beadandót is. Szorongok, mert úgy hiszem, hogy erre képtelen vagyok. Mit tudok tenni a saját gyengeségemmel való szembenézés helyett? Megnézek 5 részt a sorozatomból, eszek, iszok és elálmosodok. Így már nem is az én hibám, hogy nem sikerült, hiszen az a fránya álmosság, levertség és a téves jutalmazások.

Halogatás a magánéletben

Elégedetlen vagyok a párkapcsolatommal, a szerelmi életemmel, a szingliségem minőségével. De nem szakítok, nem keresek valódi megoldásokat, mert ahhoz erőt kéne vennem magamon, döntést kéne hoznom, annak pedig szakítás, veszekedés és kudarcos élmények lehet a vége. Ezért eltolom magamtól a döntés lehetőségét és kifogásokat gyártok, cselekvésem elodázását megerősítő hiedelmeket gyártok, eltagadom a felelősségemet, esetleg tévesen azt mondom: jobbat nem érdemlek, többet nem tudok elérni. 

Halogatok, elbukok, szenvedek, elégedetlenkedek, mert annak a kimenetelét már ismerem

Saját hanyatlásunk áldozataként ismerős lelki környezetben ekézhetjük magunkat. Tehát nem tudom megtanulni, mert fáradt voltam és levert. Rosszul érzem magam a párkapcsolatomban, de félek a magánnyal járó önállósodástól, ezért a kapcsolatban maradok. A lehető legkésőbb vágok bele a munkába, mert akkor több órát nyerek a főnököm esetleges elmarasztalásáig.

Mi lehet a megoldás?

Legalább magunk előtt legyünk őszinték: azért nem szakítok, mert félek, azért nem tanulok, mert rossz érzés a saját alkalmatlanságomról szőtt félelemmel foglalkoznom, azért halogatom a munkát, mert félek, hogy a végén elmarasztalnak. A félelemtől való félelmünk menekülésre késztet, és rengeteg kompromisszumos szenvedést elfogadunk csak azért, hogy ne kelljen a lényeggel foglalkoznunk.

Megoldás az önfegyelmezésben van, amikor magunk vagyunk saját óvónénink, szülőnk és a rossz, dacos, hisztis gyermekünk. Ezt a gyermeket kell fegyelemre bírnunk, ami nem könnyű feladat, ráadásul kemény őszinteséget követel magunktól - magunkkal szemben. Az egyetlen megoldás: ha cselekvésre adod a fejed.

www_slon_pics képe a Pixabay -en.