Jelen érzésem alapján elmondhatom, hogy nem szeretem a céges bulikat és csapatépítőket. A gond csak az, hogy nem nagyon lehet ezekkel mit kezdeni, mert ami kötelező, az kötelező: kötelező jól érezni magad, felszabadultan berúgni a munkatársaiddal. Nincs mese, menni kell. Szorongásaim csúcsán kifejezetten utáltam az ilyen eseményeket, ráadásul köztes megoldás sincs, hiszen a közösség nem tolerálja a visszavonulókat. Én pedig visszavonuló voltam, esténként nem ittam a tisztelt munkatársakkal, így egy csomó buliból, panaszkodásból és kibeszélésből kimaradva bomlasztóként lettem felcímkézve. Szorongtam, mégis ott voltam, de csak a határaimig. És mit kaptam érte? Hogy bomlasztok. Ez volt az én személyes fordulópontom; az ezzel kapcsolatos tanácsom pedig neked is segíthet egy hasonló nehézségben.

A munkahelyi közösség elvárja, hogy az év bizonyos szakaszaiba a vezetőség kedvére hajlongj egy olyan közegben, amit amúgy nem teremtenél meg a főnökeiddel és a csapattársaiddal. Legyen ez egy céges vacsora, esetleg egy három napos elhajlós elutazás, a szabály a következő: te eszel-iszol az ÉN (cég) számlájára, te pedig feltétel nélkül átadod magad nekünk. Bulikázni fogunk, ha érted.

Nos, az utolsó alkalom, hogy én elmentem velük egy ilyen eseményre az éppen egybe esett a pánikbetegségemmel való felépülésem egyik csatájával. Nem kívántam emberek közé menni, inni nem iszok, és a piás embereket is csak egy darabig viselem jól. Esténként pedig jöttek a szorongásos rossz érzések, amit egyedül se volt könnyű kihordanom, nemhogy mások előtt... Nem volt kedvem magyarázkodni nekik, tehát este 9 után nem tartottam velük a kötelező mosolygásra. Az ítélet az éves beszélgetésen érkezett: hirtelen alkalmatlan lettem egy csomó mindenre, megbuktam csapattagnak lenni. 

Egy nagyon fontos felismerés a céges csapatépítőkkel kapcsolatban

A következő csapatdolog meghirdetése után leültem magammal egy kávéra. Átgondoltam, hogy mi a fontosabb? A saját gyógyulásom, a saját érzelmeim tiszteletben tartása vagy a kényszer-parádén való helytállás? Rájöttem arra, hogy az ég világon semmit se veszítek azzal, ha nem megyek el, arra pedig senki se kötelezhet, hogy menjek. Még akkor sem, ha a vezetők azt hiszik.

Jajj, mi lesz így?

Az önbecsülésem számára nagyon fontos eredmény volt, hogy felvállaltan elutasítottam a meghívást. Elmondtam, hogy nem érzem úgy magam, hogy egy ilyen élethelyzetben felszabadult legyek most, és talán nem is akarok megfelelni a csapatépítők vélt vagy valós elvárásainak. Itthon fogok maradni, nem fogok elmenni. Egy kicsit aggódtam persze, hogy milyen következményei lesznek a dolognak, de azok után, hogy mertem nem jól érezni magamat, ezáltal pedig hátrányba kerültem, ugyan mégis mi újat, mi többet veszíthetnék azzal, ha el se megyek? Éppen csak annyit, amennyit nyertem volna vele: semmit.

Tanulj meg nemet mondani, ha az érzéseid, a lelki állapotod azt kívánja

A szorongásból és a depresszióból, a pánikból való felépülés egyik fontos állomása, ha megtanulunk nemet mondani bizonyos dolgokra. Nem "nemet sunnyogni", hanem kimondva, felvállalva. Ezzel erősíted a saját önbecsülésedet, ugyanakkor kontrollt gyakorolsz egy kényes szituációban a sorsod fölött.

Igen, megtehetem, hogy nem megyek el, ha én nem akarok.

Én döntöm, nem pedig a főnökeim. Vállalom a felelősséget saját érzéseimért és jómagamért. Én úgy hiszem, hogy például a pánikbetegség egyik kulcsa az életünk felett való kontroll gyakorlásának problémakörében keresendő. Egy ilyen döntés pedig pont ebben léptet előre.

A következmények

Igazából nem számít, sőt inkább némi szabadságharcos daccal a keblemben egyfajta győzelemként ünnepeltem, hogy békén hagytak. Nem mentem el velük és egyáltalán nem bántam meg. Hoztam egy döntést, aminek következményeire felkészültem. Ezeket a következményeket pedig büszkén vállaltam magamért. Jaj, a főnökök, jaj a többiek mit gondolnak... Igazából tök mindegy, mert a rólad alkotott kép megfestése amúgy is az ő belső élményük, az ő viszonyulásukért pedig nem vagy felelős.

A következő csapatépítő

Annak ellenére, hogy alapvetően lesújtó véleményem van mindenféle mesterséges corporate közösségi programról, lehet, hogy ha akkor éppen úgy érzem magam lelkileg, akkor menni fogok. Ha elég jól érzem magam ahhoz, hogy kiálljam a csapatépítők sajátos törvényeit, akkor elmegyek majd. De ha egy csepp ellenérzésem is lesz a dologgal kapcsolatban, akkor újfent ki fogok állni magamért.

Colin Behrens képe a Pixabay -en.