Olvastam egy cikket, amiben a szerző nem kevesebbet állít, minthogy a szorongó, depressziós munkavállalók jelentős anyagi hátrányt szenvednek el a munkahelyükön. Rengeteg társunk viszont már az állásinterjún elcsúszik, sajnos több sorsot is láttam, amit a szorongás szabotált el. Nem indulunk azonos eséllyel, hiszen lelkiállapotunkat nem tudjuk elrejteni egy HR-es előtt, a leendő főnökök előtt. Átlátnak jelentkezőn, ráadásul az interjúk alkalmával számtalan csapdában is eleshetünk.
Az állásinterjúztató nem feltétlenül a legképzettebb, leghasznosabb munkaerőt keresi, hanem azt a valakit, aki elég jól megoldja a feladatokat, de közben erős csapatjátékos. Csapattagot keresnek, akivel szemben inkább a szociális készséggel kapcsolatos elvárások a magasak. Lehet ezért haragudni, de ha belegondolunk, ha tehetnénk mi is inkább azokat az embereket szeretnénk magunk körül, akikkel jól érezzük magunkat két excelezés között.
A depressziótól, szorongástól szenvedők viszont általában rosszul reagálnak a vállalati elvárásokra, kifejezetten azokra, melyek olyan készségeket követelnek, amikben legyőzhetetlennek tűnő gátlásaik vannak. Társaink nehezen illeszkednek be, kevésbé tűrik a szerepjátékokat és kevésbé tudnak azonosulni a céges vigyorkodással. A rossz hír az, hogy ezt a főnökök többnyire egyáltalán nem tolerálják. A közösség nem fogadja el, ha a munkatárs szorong, elszigetelődik. Számukra nem érthető, ha a munkatársnak magányra van szüksége, mert éppen rosszul van, nem kívánja a harsány közeget.
Már az önéletrajznál hátrányba kerülünk
A szorongó, depressziós ember arca, öltözéke könnyen azonosítható még akkor is, ha mindent felteszünk a palástolásra. A szakemberek megérzik ezt, pláne azok, akik maguk is érintettek a szorongásban. A cv tartalma szintén beszédes: az elszigetelt életmód megmutatkozik a kapcsolatainkban, az eredményeinkben. Nehéz énérzéssel nem megy az önmarketing.
Mert az állásinterjú nem más, mint egy személyre szabott reklámműsor
Az állásinterjú többnyire saját munkaerőnk értékesítéséről szól. Ezt húzza alá a legtöbb feladat, a válogatott szituációk. Én-reprezentáció.
Öö és még kisebb ö
A szorongó, depressziós pályázó hatalmas versenyhátrányban van, hiszen önértékelése, önbecsülése és önképe jóval az átlag alatti pontszámon van. Ez nem az emberi minőséget jelenti, nem azt, hogy valaki jó vagy rossz ember. Arról van szó, hogy nekünk sokkal nehezebb úgy fényezni magunkat, hogy az másnak is érdekes legyen, hiszen a belső konfliktusaink hamis kánonja szerint mi nem vagyunk értékesek. Nem vagyunk hasznosak, sem pedig tehetségesek. Kiemelkedők pedig pláne. Nem tudunk ott nagyobbat mondani, ahol a többiek igen, ezáltal pedig nem fogunk tudni sikeresen elhelyezkedni, vagy csak nagyon nagy szerencsével.