Gondolatok, tippek és megküzdési megoldások nem csak szorongóknak.

Épüljünk fel a szorongásból és a depresszióból!

Épüljünk fel a szorongásból és a depresszióból!

3. rész - Nem értek semmihez, nem érdekel semmi se igazán

2020. június 03. - blogger_geist

Kevesen merik felvállalni nyilvánosan, de rengetegen vagyunk, akik hasonlóan éreznek. Nem értek semmihez, nem érdekel semmi se igazán, unom magam és hasonlók. Ha valakihez tanácsért fordulunk a bajban, akkor az általában olyasmit mond, hogy próbáljunk ki új dolgokat, fedezzem fel magam, menjek el ide és oda, engedjük, hogy érdeklődésünk alakuljon ki a dolgok iránt. Milyen optimista!

A helyzet azonban az, hogy amikor egy depressziós, szorongó ember azt érzi, hogy nem ért semmihez, nem tud mit kezdeni magával, akkor valószínűleg tenni, cselekedni is csak annyi ereje van, hogy a kérdést feltegye, mitévő legyen. Rengeteg energiát emészt fel ez az állapot, ami egy jóval összetettebb életélmény tünetága. Sokan nem értik, hogy ez mégis hogyan fordulhat elő, mármint hogy valakit tényleg ne izgasson semmi, pedig ez az állapot tényleg létezik, és nem, a fenti bizony egyáltalán nem jó tanács. Akik így éreznek, azoknak többnyire nincs ereje és képzelete arra, hogy élni tudjanak a felajánlással. Új dolgokat felfedezni, karriert váltani, a világot jobban megismerni bizony elég erőforrást igénylő elfoglaltságok.

Pénz & Social, hogy úgy mondjam. Ami viszont sok depressziós, szorongó társamnál (és sajnos nálam is előfordul) alapállapot, az a pénzügyi soványság és a közösségi érintkezéssel járó feszültségek mindenáron való elkerülése. Érdemes megfigyelni, hogy ez a három dolog összefügg: depresszióval, szorongóként jóval nehezebbek az elhelyezkedési esélyek és a fizetésünk is alacsonyabb. Nem törvényszerű, de többnyire így van. Sokkal kevesebbnek érezve magunkat pedig nem indulunk egyenlően a közösségi életben, sőt az ember egy idő után a barátai körében se érzi jól magát egy erős önkép deficittel.

Akkor most ez mégis mit jelent? Menjek el egyedül valahol magányosan kedvtelenkedni?

Első lépésnek nem rossz bizony, ha egy kilátástalan napon összekaparjuk minden lelki erőnket és kimegyünk a külvilágba. Igen, sok látszólag motivált, sikeres, jobb módú, tehetséges embert fogunk látni, akik láttán valószínűleg még rosszabbul fogjuk érezni magunkat. De talán itt kezdődik minden. A fenti létállapot sajnos csak tényleg akkor tudni feloldódni, ha arrébb vergődünk a kanapéról. Ez az első lépés. Egy kis séta. Egy kis ücsörgés a padon. És aztán másnap. Harmadnap akár kétszer is. Ez az apró gesztus bizony hatalmas győzelem azoknak, akik a semmibe érzik magukat.

A bejegyzés trackback címe:

https://depibolki.blog.hu/api/trackback/id/tr9815736080

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

atis91 2020.06.16. 13:20:30

Szia!

Nagy-nagy hála azért, higy elindítottad a blogot! Köszönöm az üzeneteidet! :)

Lehet lesz néhány hozzászólásom a többi bejegyzés alatt is, de most csak erre korlátozódnék.

A depresszióm, szorongásom, és ezek mellékvágányai igencsak padlóra küldtek egy évvel ezelőtt, életemben második alkalommal - most egy olyan életszakaszban, amikor karrierben való helytállásról és családalapításról van szó. Hála Istennek jó a munkám, megélek belőle, van egy szerető párom, ép családom, szóval kívülről minden rendben van. Mégis, nagyon nehezen - sehogy - magam kibányászni a folyamatos önsajnálat mocsarából, hogy más, aki "kevésbé érdemli meg", miért jut több lehetőséghez, miért adatott több neki, miért viszi többre, és miért él látszólag jó életet.

Kicsit azt érzem, hogy burokban élek, mert mindenkit, aki úgymond sikeres életet él, megpróbálom nem figyelemmel követni az életét és tevékenységét (nem akarok hallani róla, nem akarom követni a közösségi médiában stb.), amit a környezetem joggal titulál irigységnek. De azért nem fekete és fehér a helyzet, hiszen nem az ő konkrét élethelyzetére vagyok irigy, hanem az keserít el, hogy lehet nekem is sikerülne az, ami másnak. Csak nincs bennem hajtóerő, motiváció, rátermettség arra, hogy megtegyem azokat a lépéseket, melyek a sikeresebb élet felé vinnének. Annak ellenére, hogy a környezetem mellettem áll és bíztat - csak nem tudom elhinni magamról, hogy képes lennék arra, amire mások.

blogger_geist 2020.06.16. 14:14:43

@atis91: Nagyon örülök, hogy értékesnek találod a blogot. :)

Igen. Nincs olyan érzésed, mintha elfojtanád a készségeidet? Ha van, akkor ez milyen érzésekkel, érzelmekkel működik együtt, dolgozik össze? Vajon az élet melyik szakaszában, melyik jelentős másikunkkal való konfliktusunk végett sajátítottuk el? Érdemes ennek mögé pillantani egy kicsit. :)

Jól közelíted meg az irigység témáját is. Azt gondolom, hogy nem szabad elvitatnunk a tényt, hogy bár viszolygunk tőle, de az irigység úgyis irigység, ha tudjuk, csak nem merjük a nevén nevezni. Az irigység nem kizárólag a másik érdemeinek elvitatását jelenti, hanem egy nagyon valós érzelem, amihez joga van mindenkinek. Más kérdés, hogy ki mit kezd vele. :) A jó irigy épül belőle, a rossz irigy áskálódik.

atis91 2020.06.16. 15:01:41

@blogger_geist: Tudom, hogy vannak készségeim bizonyos területeken, de a leírtak miatt nem tudom őket teljesen kiaknázni.

Egyébként az önbizalomhiányt és az önértékelési gondokat a fiatal(abb) koromra vezetem vissza, amikor soha, semmiben nem éltem meg sikerélményt és az engem körülvevők (most nem a családról beszélek) sem támogattak, vagy segítettek ezen, sőt, jelentősen hozzájárultak ehhez.
süti beállítások módosítása