Kevesen merik felvállalni nyilvánosan, de rengetegen vagyunk, akik hasonlóan éreznek. Nem értek semmihez, nem érdekel semmi se igazán, unom magam és hasonlók. Ha valakihez tanácsért fordulunk a bajban, akkor az általában olyasmit mond, hogy próbáljunk ki új dolgokat, fedezzem fel magam, menjek el ide és oda, engedjük, hogy érdeklődésünk alakuljon ki a dolgok iránt. Milyen optimista!

A helyzet azonban az, hogy amikor egy depressziós, szorongó ember azt érzi, hogy nem ért semmihez, nem tud mit kezdeni magával, akkor valószínűleg tenni, cselekedni is csak annyi ereje van, hogy a kérdést feltegye, mitévő legyen. Rengeteg energiát emészt fel ez az állapot, ami egy jóval összetettebb életélmény tünetága. Sokan nem értik, hogy ez mégis hogyan fordulhat elő, mármint hogy valakit tényleg ne izgasson semmi, pedig ez az állapot tényleg létezik, és nem, a fenti bizony egyáltalán nem jó tanács. Akik így éreznek, azoknak többnyire nincs ereje és képzelete arra, hogy élni tudjanak a felajánlással. Új dolgokat felfedezni, karriert váltani, a világot jobban megismerni bizony elég erőforrást igénylő elfoglaltságok.

Pénz & Social, hogy úgy mondjam. Ami viszont sok depressziós, szorongó társamnál (és sajnos nálam is előfordul) alapállapot, az a pénzügyi soványság és a közösségi érintkezéssel járó feszültségek mindenáron való elkerülése. Érdemes megfigyelni, hogy ez a három dolog összefügg: depresszióval, szorongóként jóval nehezebbek az elhelyezkedési esélyek és a fizetésünk is alacsonyabb. Nem törvényszerű, de többnyire így van. Sokkal kevesebbnek érezve magunkat pedig nem indulunk egyenlően a közösségi életben, sőt az ember egy idő után a barátai körében se érzi jól magát egy erős önkép deficittel.

Akkor most ez mégis mit jelent? Menjek el egyedül valahol magányosan kedvtelenkedni?

Első lépésnek nem rossz bizony, ha egy kilátástalan napon összekaparjuk minden lelki erőnket és kimegyünk a külvilágba. Igen, sok látszólag motivált, sikeres, jobb módú, tehetséges embert fogunk látni, akik láttán valószínűleg még rosszabbul fogjuk érezni magunkat. De talán itt kezdődik minden. A fenti létállapot sajnos csak tényleg akkor tudni feloldódni, ha arrébb vergődünk a kanapéról. Ez az első lépés. Egy kis séta. Egy kis ücsörgés a padon. És aztán másnap. Harmadnap akár kétszer is. Ez az apró gesztus bizony hatalmas győzelem azoknak, akik a semmibe érzik magukat.