Gondolatok, tippek és megküzdési megoldások nem csak szorongóknak.

Épüljünk fel a szorongásból és a depresszióból!

8. rész: Céges bulik és csapatépítők egy szorongó alkalmazott szívével

2020. június 09. - blogger_geist

Jelen érzésem alapján elmondhatom, hogy nem szeretem a céges bulikat és csapatépítőket. A gond csak az, hogy nem nagyon lehet ezekkel mit kezdeni, mert ami kötelező, az kötelező: kötelező jól érezni magad, felszabadultan berúgni a munkatársaiddal. Nincs mese, menni kell. Szorongásaim csúcsán kifejezetten utáltam az ilyen eseményeket, ráadásul köztes megoldás sincs, hiszen a közösség nem tolerálja a visszavonulókat. Én pedig visszavonuló voltam, esténként nem ittam a tisztelt munkatársakkal, így egy csomó buliból, panaszkodásból és kibeszélésből kimaradva bomlasztóként lettem felcímkézve. Szorongtam, mégis ott voltam, de csak a határaimig. És mit kaptam érte? Hogy bomlasztok. Ez volt az én személyes fordulópontom; az ezzel kapcsolatos tanácsom pedig neked is segíthet egy hasonló nehézségben.

A munkahelyi közösség elvárja, hogy az év bizonyos szakaszaiba a vezetőség kedvére hajlongj egy olyan közegben, amit amúgy nem teremtenél meg a főnökeiddel és a csapattársaiddal. Legyen ez egy céges vacsora, esetleg egy három napos elhajlós elutazás, a szabály a következő: te eszel-iszol az ÉN (cég) számlájára, te pedig feltétel nélkül átadod magad nekünk. Bulikázni fogunk, ha érted.

Nos, az utolsó alkalom, hogy én elmentem velük egy ilyen eseményre az éppen egybe esett a pánikbetegségemmel való felépülésem egyik csatájával. Nem kívántam emberek közé menni, inni nem iszok, és a piás embereket is csak egy darabig viselem jól. Esténként pedig jöttek a szorongásos rossz érzések, amit egyedül se volt könnyű kihordanom, nemhogy mások előtt... Nem volt kedvem magyarázkodni nekik, tehát este 9 után nem tartottam velük a kötelező mosolygásra. Az ítélet az éves beszélgetésen érkezett: hirtelen alkalmatlan lettem egy csomó mindenre, megbuktam csapattagnak lenni. 

Egy nagyon fontos felismerés a céges csapatépítőkkel kapcsolatban

A következő csapatdolog meghirdetése után leültem magammal egy kávéra. Átgondoltam, hogy mi a fontosabb? A saját gyógyulásom, a saját érzelmeim tiszteletben tartása vagy a kényszer-parádén való helytállás? Rájöttem arra, hogy az ég világon semmit se veszítek azzal, ha nem megyek el, arra pedig senki se kötelezhet, hogy menjek. Még akkor sem, ha a vezetők azt hiszik.

Jajj, mi lesz így?

Az önbecsülésem számára nagyon fontos eredmény volt, hogy felvállaltan elutasítottam a meghívást. Elmondtam, hogy nem érzem úgy magam, hogy egy ilyen élethelyzetben felszabadult legyek most, és talán nem is akarok megfelelni a csapatépítők vélt vagy valós elvárásainak. Itthon fogok maradni, nem fogok elmenni. Egy kicsit aggódtam persze, hogy milyen következményei lesznek a dolognak, de azok után, hogy mertem nem jól érezni magamat, ezáltal pedig hátrányba kerültem, ugyan mégis mi újat, mi többet veszíthetnék azzal, ha el se megyek? Éppen csak annyit, amennyit nyertem volna vele: semmit.

Tanulj meg nemet mondani, ha az érzéseid, a lelki állapotod azt kívánja

A szorongásból és a depresszióból, a pánikból való felépülés egyik fontos állomása, ha megtanulunk nemet mondani bizonyos dolgokra. Nem "nemet sunnyogni", hanem kimondva, felvállalva. Ezzel erősíted a saját önbecsülésedet, ugyanakkor kontrollt gyakorolsz egy kényes szituációban a sorsod fölött.

Igen, megtehetem, hogy nem megyek el, ha én nem akarok.

Én döntöm, nem pedig a főnökeim. Vállalom a felelősséget saját érzéseimért és jómagamért. Én úgy hiszem, hogy például a pánikbetegség egyik kulcsa az életünk felett való kontroll gyakorlásának problémakörében keresendő. Egy ilyen döntés pedig pont ebben léptet előre.

A következmények

Igazából nem számít, sőt inkább némi szabadságharcos daccal a keblemben egyfajta győzelemként ünnepeltem, hogy békén hagytak. Nem mentem el velük és egyáltalán nem bántam meg. Hoztam egy döntést, aminek következményeire felkészültem. Ezeket a következményeket pedig büszkén vállaltam magamért. Jaj, a főnökök, jaj a többiek mit gondolnak... Igazából tök mindegy, mert a rólad alkotott kép megfestése amúgy is az ő belső élményük, az ő viszonyulásukért pedig nem vagy felelős.

A következő csapatépítő

Annak ellenére, hogy alapvetően lesújtó véleményem van mindenféle mesterséges corporate közösségi programról, lehet, hogy ha akkor éppen úgy érzem magam lelkileg, akkor menni fogok. Ha elég jól érzem magam ahhoz, hogy kiálljam a csapatépítők sajátos törvényeit, akkor elmegyek majd. De ha egy csepp ellenérzésem is lesz a dologgal kapcsolatban, akkor újfent ki fogok állni magamért.

 light-bulbs-1125016_1920.jpg

Colin Behrens képe a Pixabay -en.

A bejegyzés trackback címe:

https://depibolki.blog.hu/api/trackback/id/tr2915756420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Buncog 2020.06.10. 00:54:41

A csapatépítők legtöbbször össze vannak kötve egy külsős stáb által tartott továbbképzéssel. Na, ezt a képzést aranyáron mérik, amiből lehet szépen zsebbe visszaosztani a cégvezetőnek vagy cégvezető jobbkezének, aki szervezi az adott hétvégét. Hisz mikor legyen, ha nem szombat-vasárnap? Ezeknek emiatt az az érdeke, hogy az állomány közel 100%-a megjelenjen. A kezdeti 60-70%-os részvételi hajlandóság felismerése után egyenként beszélgetnek el egy irodában a renitensekkel és meggyőzik őket, hogy ők bizony jönni akarnak a bulira, mert nem muszáj a cégnél dolgozni. És persze ez az egész szinte teljes egészében elszámolható tétel a cégnek.

midnightcoder2 2020.06.10. 06:31:09

@Buncog: Mondjuk mifelénk nem így működik a dolog (IT multi) de ettől a csapatépítő dologtól én is hányok, általában ki is hagyom a dolgot. És igen, ez alapvetően arról szól, hogy hogyan basszunk be minél jobban a cég számlájára, ami mondjuk úgy 30 éves korig még akár érdekes is lehet, különösen ha amúgy is alkoholista vagy.

Krisztián Dávid 2020.06.10. 09:38:10

Szerintem butaság kihagyni egy ilyen lehetőséget . Persze mindenki maga dönti el ,hogy megy-e vagy sem . Én nem dohányzok , nem iszok és még a dáridót se bírom . Viszont van jópár kollégám akivel együtt dolgoznuk már vagy 20 éve , de évente 1-2 alkalommal tudunk személyesen találkozni . Nem beszélve arról hogy ez jó alkalom arra is hogy a tőlem -egyébbként távol dolgozó- főnököm szemébe nézhessek

Szerintem rossz út ebben a nagy digitalizálódó világban ha nem tudunk vagy akarunk váltani 5 szót más emberekkel . Hova vezet az ha 'nem vagyok kiváncsi a másikra' és utána azon szipogok hogy ' senki nem kiváncsi rám' ? .

Amúgy nálunk nem volt véresen kötelező a részvétel sosem . Arra is volt péda hogy valaki eljött megvacsorázott és hazament .
Az viszont tény , aki soha nem jön el az szép lassan elveszti a kapolatát a kollégákkal aminek az a vége, hogy probléma estén Őt hívják-keresik utoljára (vagy nem is hívják) aminek tényleg az lesz a vége hogy az illető magába fog fordulni, mindenkiben ellenséget fog látni ... és a végén tényleg Őt rugják ki .

Szerintem ne szégyeljen senki beszélni 1-2 órát a másikkal . Sok tud múlni rajta .

Hagrid 2020.06.11. 10:51:18

Ismertem valakit, aki a végletekig lojális volt a cégéhez, betegen dolgozás, ezt csak te tudod megcsinálni, maradj még benn egy órát, stb. Amikor beteg lett, a cég hirtelen megfeledkezett róla. Egyirányú volt a lojalitás. Az ismerősöm pedig megtanulta, hogy mindenki helyettesíthető a cégben... De neki az elveszett órákat, a sok munkával töltött időt nem hozza vissza semmi.
A magad életéért vagy felelős, és nem te vagy a cégért. Teljesen igazad volt, hogy nem mentél el. És ha ezen múlik a munkahelyed, akkor látod, komoly helyzetben hogy becsülnének meg, mennyire segítenének.

blogger_geist 2020.06.11. 11:29:43

@Hagrid: Köszönöm! :) Nagyon egyet értek: semmilyen emberfeletti túlóra nem éri meg egy bizonyos ponton túl. Pláne, ha ki se fizetik.

élhetetlen 2020.06.12. 01:13:40

@Krisztián Dávid: Van akinek lehetőség, van akinek nyűg. Nekem ez utóbbi volt. Elmentem párra, aztán feladtam. Nyilván vannak jó csapatépítő szakemberek is, de egy ellenpélda. Bizalom erősítés. Kilenc ember bekötött szemmel, fogják egymás vállát, hátul egy, aki lát, és úgy irányítja sort, hogy az előtte levőnek azt a vállát húzza meg, amerre kanyarodni kell. Balaton part, méteres beton partfal, én voltam az első ember. Botorkálunk, és egyszer csak valaki üvölt, hogy álljatok meg. Megálltunk, leveszem a kendőt, rohan a szervező, én meg látom, hogy a következő lépéssel a tíz centis, köves vízben landoltam volna méter magasról. Nem erősödött a bizalmam a vezénylő kollégában. Ő is szólhatott volna, hogy állj. Az ilyen humortól meg kiütéseket kapok. Lufik lógnak a plafonról, felkérik az igazgató, hogy mondjon valamit, és kiszúrják a feje fölött levő vízzel telt lufit, a méregdrága öltönyére. Ő meg mosolygott, mert csapatépítünk. Nem mentem többet.
“Az viszont tény , aki soha nem jön el az szép lassan elveszti a kapolatát a kollégákkal”. Ez nem tény, legfeljebb egy vélemény, vagy egy tapasztalat. Soha nem voltam haverkodó típus, viszont nagyon sok jó munkakapcsolatom volt. 8. éve vagyok nyugger, de még elég sok volt munkatárssal vagyok kapcsolatban. Nem napi kapcsolat, mert a fiataloknál a három gyerek, a korosztályomnál a három unoka, de azért a legújabb gyereket felhozzák megmutatni, fényképek, kis videók jönnek a gyerekekről, és telefonálunk, és évi egy-két találkozás. Kezdek hosszú lenni, de még valami. Az is jó tulajdonság, ha valaki gyorsan, pontosan dolgozik, ezért is lehet értékelni. Az is egy jó tulajdonság, ha valakinek jó a kapcsolat építő készsége, és ügyesen tárgyal. Az egyik kedvencem, ha olyan munkát kértek, amit feleslegesnek találtunk, csak valakinek az eszébe jutott, 15 perc alatt le tudta beszélni róla a megrendelőt. Nem vagyunk egyformák. Bocs, ez tényleg hosszú lett.

élhetetlen 2020.06.12. 03:01:02

@Hagrid: Más eset, más szempont. Igaz, akkor már majdnem húsz éve dolgoztam a cégnél, de különböző helyeken, különböző munkakörben. (PC támogató, szervező, fejlesztés technológus, (na, ilyen szó nincs, az osztályunkat hívták fejlesztés technológiai osztálynak, tanfolyamok, utána összehasonlító tanulmányok írása, hogy melyik dobozos szoftvert érdemes használni) aztán megfúrták az ov.-t és páran fel álltunk vele. Így lettem programozó egy induló nagy projektben.. Rengeteget túlóráztunk, éjszakáztunk, hétvégéztünk, és élveztük. A központvezető is bent volt éjjel kettőkor is, és nem lojalitásról volt szó, élveztük a kalandot. A projekt lezárult, átment működés támogatásba. Kilenc évvel nyugdíj előtt kivasaltak egy zebrán, fél év betegszabi. A cég meg hazaküldte a gurulós székemet, hogy, ha kimegyek mankóval a konyháig, akkor ki tudjam venni a hűtőből a barátaim által bekészített kaját, és meg tudjam melegíteni, ami azért két mankóval nem ment volna. Egy év múlva csavarkiszedés, az is több hónap volt, mert térdnél vágtak, az alsó csavar meg a bokámnál volt, megint lenyúzták a fél lábszáramat. De még csak le sem kellett százalékoltatnom magam, bár a térdemet nem tudták rendbe tenni, és úgy engedtek el az orvosok, hogy el ne csússzak, mert mégegyszer nem tudják ennyire sem összerakni, ha kifordul alólam a sípcsontom. A cég akkor kísérletezett a távmunkával (pár nap bent, pár nap otthon, tehát itthon is volt irodai környezetem), ha lefagyott az út hónapokig nem mentem be. A munkák zömét e-mail-ben, vagy telefonon kaptam, ha valakinek hosszabb kézimunkára volt szüksége, akkor meg kijött hozzám. (hogy érthető legyen a kézimunka, napközben fejlesztettem, alrendszereket írtam, este meg stoppoltam az országos adatbázist, mert túl sok paraméterezési lehetőség volt, és mindig elparaméterezett valaki valamit. Ezt vagy azonnal javítani kellett, vagy félre kellett tenni a javításig, hogy ne menjen ki hibás számla).
“mindenki helyettesíthető a cégben”. Ez igaz, úgy szoktam fogalmazni, hogy aki nélkülözhetetlenné teszi magát, azt azonnal ki kell rúgni. Ezek az esti javítások, mikor fél órád van megírni, és két rekordon teszteled le a programot, és ráengeded az adatbázisra, és utána aggódsz, hogy valahol nem maradt-e ki egy end-if, ez is kicsiben olyan, mint a repülésirányítás, azért kicsiben mert ott emberéletek múlnak rajta, egy ilyen bakinál csak botrány van. Ezek az “egyszer használatos” javító programok, nem vacakolsz azzal, hogy paraméterként kérsz be egy dátumot, beégeted. Aztán kiderül, hogy megint kéne. Nem voltam nélkülözhetetlen. Kb. 300 ilyen kis javító volt ott, jól strukturáltan, olvashatóan, fél év alatt kétszer hívtak fel kérdéssel. Nyugdíjig teljes fizetéssel dolgoztam. Voltak rendes cégek is.

élhetetlen 2020.06.12. 03:37:54

@midnightcoder2: Csak poén. Azt írtam, hogy a céges csapatépítő trénindeket miért hagytam ki. De volt ez kicsiben. Volt egy statisztikai csoport az osztályon belül. 4-5 fő, amihez tartozott három, négy ember Szegeden, Sopronban, Pécsen, Egerben. A csoportvezető minden évben szervezett egy-két munka megbeszélést az adott terepen. Hol kapott rá pénzt, hol nem, de az időt megkapták, a helyiek foglaltak szállást, két fél nap munka, aztán szórakozás. Nem tartoztam a csoportba, de a csoportvezető minden ilyen futam előtt bement az igazgatóhoz, és kikért szakértőnek. A diri nevetett, hogy sörszakértő, borszakértő, tereptől függően, de mindig elengedett. Ezek nagyon kellemes bulik voltak. Egyszer az egyik szegedi srác megkérdezte, hogy mióta vagyok a csoport tagja. Nem vagyok, mondtam. De az szeretnél lenni? Nem. Akkor hogy vagy itt? Hát ebből a pár emberből sokan szeretnek, és úgy érzik, jobb velem, mint nélkülem.